Robert Redford – relikviák és érzelmek, amik velünk maradnak

A szomorú hír

Álmában, Utahban lévő otthonában hunyt el 89 éves korában Robert Redford, az Oscar-díjas rendező és feledhetetlen színész, aki a független film egyik legnagyobb pártfogójaként vált halhatatlanná – tudatta kedden a család szóvivője. Ami engem illet, tudom jól, hogy Robert igazán csodálatos kort élt meg, valamiért mégis lesújtott a hír. Talán azért, mert már egészen fiatalon, tizenévesen is úgy éreztem, hogy ahhoz a finom eleganciával átitatott, békés, megfogalmazhatatlanul egyedi generációhoz tartozom, amelynek sajátosságait ő maga is képviselte és adta át tökéletesen a filmeken keresztül. Talán azért, mert az „Ilyenek voltunk” című film a mai napig a szívem legmélyéig hatol, hiszen egy manírok és mesterkélt tökéletesség nélküli szerelmet fest elénk. Talán azért, mert ez a szerelem soha nem teljesült be igazán, mégis örökre bennünk, s velünk marad – ez pedig gyakran így történik a való életben is. Talán azért, mert a Redford - Barbra Streisand páros utánozhatatlanul autentikus és egy olyan üzenetet közvetít a film, ami örökérvényű: önmagunkért szerethetnek csak igazán minket és a nagy szerelem ellenére nem biztos, hogy örökké tart egy-egy kapcsolódás az életben. Ma is abszolút releváns, bizony gyakran a politikai, erkölcsi nézeteltéréseket nem bírja el a legnagyobb szerelem sem. Persze, a kérdés mindig felmerül: dehát megpróbálhatjuk, ugye?

Mit is tudunk Robert Redford személyéről és munkásságáról?

Robert Redford 1936-ban született Kaliforniában, és már fiatalon a természet, a művészetek, valamint a színjátszás világa felé fordult. Az 1960-as évektől gyorsan az amerikai film egyik legnagyobb sztárjává vált, olyan klasszikusok főszereplőjeként, mint a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, A nagy balhé vagy Az elnök emberei. Később a kamera mögött is maradandót alkotott: első rendezése, az Átlagemberek Oscar-díjat hozott neki, majd olyan filmek követték, mint a Folyó szeli ketté vagy a Kvíz Show. Nem csupán színészként és rendezőként írt történelmet, hanem a független film egyik legnagyobb pártfogójaként is, hiszen ő alapította a Sundance Intézetet és a Sundance Filmfesztivált, amelyek új feltörekvő, fiatal rendezők számára nyitották meg az utat. Pályafutása során számos díjjal és életmű-elismeréssel tüntették ki, miközben következetesen kiállt a társadalmi ügyek, a környezetvédelem és a művészetek támogatása mellett.

Sokak szerelme, a filmipar felvirágoztatója, és egy generációs élményt megalkotó személy – avagy a sokarcú Redford

Anyáink és nagymamáink generációjának Robert Redford nemcsak a jóképű filmsztár volt, akibe tény, hogy egészen könnyedén bele lehetett szeretni a vászonról, hanem egyfajta megtestesült ideál. Mégis jóval több maradt egy szívtiprónál: rendezéseivel, társadalmi szerepvállalásával és a független filmekért tett erőfeszítéseivel maradandót alkotott. Pályafutása során számos meghatározó alkotás fűződik a nevéhez, de talán a legnagyobb nyomot a generációs élménnyé vált Ilyenek voltunk (The way we were) hagyta, amelyben színészi jelenléte és karizmája örökre beírta nevét a filmtörténetbe.

Ilyenek voltunk – egy generáció szívverése

Ha Robert Redford neve szóba kerül, sokaknak elsőként (nekem legalábbis biztosan) az Ilyenek voltunk jut eszébe – nem véletlenül. A Barbara Streisanddal közösen alakított romantikus klasszikus nem csupán egy szerelmi történet, hanem egy egész korszak lenyomata: a háború utáni Amerika politikai feszültségei, értékválasztásai és generációs dilemmái szőtték át a két főhős kapcsolatát. Redford itt testesítette meg mindazt, amiért generációk rajongtak érte – a jóképű, karizmatikus férfiideált, aki mögött ott húzódott a bizonytalanság és az esendőség. Épp ez a kettősség tette felejthetetlenné alakítását, és emelte a filmet a romantikus mozik panteonjába. Az Ilyenek voltunk így nem csupán egy film, hanem Redford örökségének megkerülhetetlen szimbóluma lett.

Miről is szól a történet?

A történet középpontjában Katie (Barbra Streisand), a szenvedélyes, politikailag elkötelezett, baloldali gondolkodású nő áll, és Hubbell (Robert Redford), a jóképű, tehetséges, de inkább könnyed és befelé forduló férfi. Katie esetlen, tökéletlen, ugyanakkor mégis tökéletes és autentikus lénye olyan bájjal szövi át az egész alkotást, ami mindmáig utánozhatatlan. A férfi rajongása pedig, mégha kimért is, egészen lenyűgöző.

Kapcsolatukat nagyban próbára teszik az ellentétes világnézeteik: Katie szenvedélyesen hisz az igazságért való küzdelemben, míg Hubbell inkább a kényelmesebb, konfliktusoktól mentes életet választaná. Bár szerelmük mély és őszinte, a politikai feszültségek, a hidegháború légköre és eltérő értékrendjük lassan szétfeszíti őket.

Felmerül a kérdés: hát nem megérné megpróbálni egymásért? Ha mindent elsöprő a szerelem? A film fő esszenciája azonban éppen itt köszön be: Katie nem adja fel magát, mert akkor már nem Katie lenne. Akkor már nem a szenvedélyes, tűzön-vízen át harcoló, nagyszájú, empatikus nő lenne, mert akkor megállapodna valami olyasmivel, amivel soha nem tudott azonosulni.

A különbözőség drámája

Az Ilyenek voltunk a szerelem és a különbözőség drámája. Katie és Hubbell kapcsolatát a kezdetektől erős vonzalom fűti, ám szerelmük csak hosszú kerülőutak után teljesedhet ki. Ami összeköti őket, az éppen az, ami el is választja: a másik mássága. Kettejük története az elfogadásról, a kölcsönös tiszteletről és a kompromisszumokról szól, de a felszín alatt ott húzódik a bizonyosság, hogy kapcsolatuk törékeny. Hubbell érzi, hogy világuk sosem illeszkedhet teljesen egymáshoz, Katie pedig inkább az eszményképet szereti benne, mintsem a valóságos férfit.

„Bájos a barátnőd, Hubbell.” („Your girl is lovely, Hubbell.”) a film legendás zárójelenetének kulcsmondataként vált ikonikussá. Ez a rövid, szinte mellékesen odavetett mondat (Katie és Hubbell ugyanis akkor találkoznak újra, egyúttal utoljára, amikor a férfinek már új párja van) sűríti össze mindazt, ami a film lényege: a két ember közti mély szeretet, a különbözőségükből fakadó távolság, és az a fájdalmas belátás, hogy nem minden szerelem képes túlélni a valóság próbáját.

Ez a jelenet – Katie utolsó simítása Hubbell haján, majd a mondat – egyszerre gyengéd, szívszorító és feledhetetlen. Nem véletlen, hogy a popkultúra újra és újra visszautal rá, a Szex és New York híres epizódjától kezdve egészen a filmes toplistákig.

Végszó

Ma már valahogy nem igen vagy nehezebb ilyesfajta tiszta történetekkel találkozni, így és ilyen formában kivitelezve. Idős lélek vagyok én magam is, talán ez húzódik a bennem kavargó érzések mögött.

Nehéz szívvel búcsúzom/búcsúzunk Robert Redfordtól, attól a színésztől és rendezőtől, aki nemcsak filmjeivel, hanem egész személyiségével írt történelmet. Öröksége örökké velünk marad a vásznon, a történeteinkben és a generációk emlékezetében. Nyugodjon békében!