One Night in Idaho: The College Murders – avagy mit üzenhet számunkra a legújabb dokumentumfilm-sorozat és a négy fiatal tragédiája?

Mi történt pontosan?

2022 november 13-án hajnalban Moscow (Moszkva - Idaho) egy csendes házában négy fiatal egyetemista – Madison Mogen, Kaylee Goncalves, Ethan Chapin és Xana Kernodle – álmában vált brutális késelés áldozatává. A támadó késsel végzett velük, miközben két másik lakótárs, Bethany Funke és Dylan Mortensen túlélte a tragédiát.

A gyilkosságokkal Bryan Christopher Kohbergert, a Washington State University elsőéves PhD-hallgatóját vádolták meg. Kohberger végül az ügyészséggel vádalkut kötött: a halálbüntetést elkerülve életfogytig tartó börtönt vállalt. Ez a döntés ambivalens érzéseket keltett az áldozatok családtagjaiban. Volt, aki szerint ez egy „megállapodás az ördöggel”, míg mások elfogadták, hogy a gyilkos börtönben szenvedhet tovább. A boncolási jelentés szerint mind a négy fiatal álmában kapta a halálos szúrásokat, de volt, akin védekezésre utaló sérüléseket is felfedeztek. Kohberger soha nem árulta el indítékát, és a mai napig rejtély, miért kímélte meg azt a két szobatársat, akik a házban tartózkodtak.

A tragédia után nemcsak a gyilkosság ténye sokkolta a közvéleményt, hanem az is, ami az online térben történt. Számomra is megdöbbentő volt szemrevételezni, ahogyan „önjelölt TikTok-nyomozók” kezdtek el gyanúsítgatni ártatlan barátokat és túlélőket, köztük Hunter Johnsont, aki azon a végzetes napon fedezte fel Xana Kernodle és Ethan Chapin testét. Ráadásul úgy fogalmaztak: „Hunter megóvta a többieket egy még brutálisabb traumától, mivel senkit nem engedett be a szobába, miután meglátta a holttesteket, azonnal cselekedni kezdett és segítséget akart hívni”. Ott van Dylan Mortensen is, aki túlélte a támadást, de azóta pánikrohamokkal küzd. A sorozat nézése folyamán a kirakós szépen lassan összeállt az én fejemben is, majd arra jutottam: ezek a fiatalok nemcsak barátaikat veszítették el, de még a közösségi médiában is bűnbakká váltak.

Dokumentumfilm-sorozat a streamingen: amikor a családtagok végre megszólalhatnak

Idén júliusban a Prime-on jelent meg a One Night in Idaho: The College Murders című, néhány részes dokumentumfilm-sorozat, amely végre azoknak ad hangot, akik a legközelebb álltak az áldozatokhoz: a szülőknek, testvéreknek és a túlélőknek. Egy nap alatt néztem végig az összes részt – egyszerre volt elképesztően megrázó és felemelő hallani az őszinte, sokszor fájdalmas vallomásokat.

Bethany Funke, aki túlélte a támadást, a bíróságon így vallott:
„Gyűlölöm, még mindig gyűlölöm a tényt, hogy már nincsenek itt, de valamilyen okból én itt vagyok és élhetek. Minden nap ezen agyalok. Miért pont én? Miért pont én éltem túl és nem ők?”

Az önjelölt „nyomozók” árnyékában

Bethany azt is elmondta, hogy halálos fenyegetések árasztották el a social felületeit minden egyes nap. Ismeretlen emberek jelentek meg otthona előtt, valamint szüleit is folyamatosan zaklatták telefonon. Nem csak azt kellett feldolgoznia, hogy a barátait meggyilkolták, de közgyűlölet tárgyává is vált.

Dylan Mortensen, a másik túlélő, arról beszélt, hogy pánikrohamokkal küzd, amelyek újra és újra visszarántják abba az éjszakába.

Hunter Johnson, az áldozatok közeli barátja, aki azon a végzetes reggelen felfedezte Xana Kernodle és Ethan Chapin testét, szintén megszólalt. Az önjelölt „TikTok-nyomozók” őt is megvádolták, hogy ő lehet a gyilkos. Johnson így fogalmazott a USA Today-nek:
„Még, ha Kohberger halálbüntetést is kapna, őszintén szólva az sem lenne elég igazságos, mert a családok továbbra sem kaphatják vissza a lányukat, a fiukat.”

Szívszorító családi vallomások

A sorozat legmegrendítőbb pillanatai közé tartozott számomra Madison édesanyjának, Karen Laramie-nak a megszólalása. Karen elmesélte, hogy lánya és Kaylee legjobb barátnők voltak, már középiskolában tudták, hogy együtt szeretnének továbbtanulni, és valóban elválaszthatatlan testvérekként éltek. Karen úgy fogalmazott: „Nem fogja elfelejteni ezeket a lányokat soha.” Az édesanya könnyek között kereste a választ arra, hogy mégis miért tették ezt a gyerekével, ha nem is ismerték és senkit sem bántott. Nézőként ez a kérdés az én fejemben is megfordult minduntalan, hiszen keresnénk a logikát, a miérteket, de nem igazán találjuk…

Ugyanilyen fájdalmas volt Ethan szüleinek, Stacynek és Jimnek a visszaemlékezése. Felidézték, hogy egy kiránduláson, amelyen Ethan és Xana (ők nagy valószínűséggel egy párt alkottak, hiszen úgy viselkedtek, mint egy valódi pár, szinte végig lehetett követni, ahogy egymásba szerettek), is ott volt, mennyire jól érezték magukat, a kapcsolatuk szépen alakult. Amikor pedig látták, hogy gyermekük érett, boldog felnőtté vált, szülőkként sokatmondó pillantással nyugtázták: „Igen, megcsináltuk.” Ez az apró, mégis jelentőségteljes mozzanat utalt arra, hogy a fiú kirepült a fészekből és a fiatal felnőttek sikeres pályájára lépett rá. Ethan testvérei, Maizie és Hunter is megszólaltak. Feldolgozhatatlan veszteséget jelent számukra a fiú halála.

Egy biztonságosnak hitt város árnyoldala

A dokumentumfilm egyik legerősebb üzenete nemcsak az áldozatok történetén keresztül jön át, hanem azon a kontraszton is, amelyet Moscow városa képviselt a tragédia előtt és után. Az idahói kisváros ugyanis sokak számára egyfajta idilli buboréknak számított: biztonságosnak hitt közegnek, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az ajtókat nem tartották zárva, és ahol a diákévek gondtalanul telhettek.

A filmben megszólaló hallgatók és barátok sorra felidézték az emlékeket. Az volt az érzésem, hogy Moscow kicsit olyan volt, mint egy nagy család: a hallgatók együtt töltötték az estéket, a hétvégéket, a kisebb házibulik és közös főzések mindennaposnak számítottak. Az egyetemi élethez hozzátartozott a közösség ereje, a biztonság érzése pedig annyira természetes volt, hogy senki sem gondolt arra, hogy éjszakára bezárja a bejárati ajtót.

Éppen ezért sokkolta a hír annyira a közösséget – nemcsak azért, mert kegyetlen módon történt, hanem mert darabokra zúzta a biztonság illúzióját. A város, amelyet addig a nyugalom szigetének tartottak, hirtelen a félelem és a gyanakvás helyszínévé vált. Az egyetemisták közül sokan először tapasztalták meg, milyen az, amikor a saját otthonuk sem tűnik többé menedéknek.

Keserédes igazság, de a film rávilágít: sehol sem vagyunk teljes biztonságban. Lehetünk bármilyen nyugodt, közösségileg összetartó környezetben, a veszély soha nem zárható ki teljesen. És talán éppen ezért volt olyan megrendítő konstatálni, ahogy a lakók kénytelenek voltak szembenézni ezzel a kegyetlen valósággal.

A közösségi média árnyoldalai

Bár az epizódok nem térnek ki részleteiben a social platformokhoz köthető veszélyekre, személyes meggyőződésem, hogy a történet másik tanulsága az lehet, (már, ha ezt lehet annak nevezni ennek a szörnyű esemény kapcsán) hogy az áldozatok mind aktív, nyilvános Instagram- és TikTok-fiókkal rendelkeztek, ez a tény pedig könnyű célpontokká is tehette a fiatalokat. Fájdalmas látni, hogy ezek a profilok ma is elérhetők: tele mosolygós, életvidám képekkel. Könnyen lehet, hogy Kohberger itt talált rájuk, bár az sem kizárt, hogy teljesen véletlenszerűen választotta ki őket. A kérdés azonban bennem is ott motoszkál: vajon megtörtént volna a tragédia, ha ezek a lányok nem lettek volna ennyire jelen az online térben? Szomorú, hogy egy 21 éves lánynak ma már azon kell gondolkodnia, hogy egy nyilvános profillal milyen veszélyeknek teheti ki magát.

Amerikában a közösségi média jelenlét az egyetemi közegben talán még fontosabb, mint nálunk. Én magam is megfigyeltem, hogy a diákszövetségek, különösen a lányszövetségek (sorority-k), szinte intézményesítik a posztolást: a nyilvános képek és videók nemcsak az egyéni megjelenésről szólnak, hanem közösségi identitást is kifejeznek.

A fiatal fiúk és lányok gyakran büszkén viselik az egyetem színeit, logóit, szimbólumait, és rendszeresen posztolnak az egyetemhez kötődő eseményekről, bulikról, programokról. Ez egyfajta „tisztelgés” is az adott intézmény előtt: a közösséghez tartozás látványos, nyilvános kifejezése.

Ugyanakkor ez a kultúra, ami kívülről nézve ártatlan és életvidám, komoly kockázatot hordoz magában. Amikor a mindennapok, a társas kapcsolatok és a szokásos helyszínek nyilvánossá válnak, az akaratlanul is sebezhetővé teszi a posztolókat. Ami nekik közösségi élmény és önkifejezés, az másnak – például egy zaklató vagy egy ragadozó számára – információforrás lehet.

Számomra különösen ijesztő volt látni, hogy ezek a lányok, akik tele voltak élettel és tervekkel, valószínűleg pont emiatt kerülhettek Kohberger látóterébe. Az ő világukban az online jelenlét a barátság, az összetartozás és a fiatalság kifejezése volt – Kohberger számára viszont egy kapu, amelyen keresztül beléphetett az életükbe, hogy aztán el is pusztítsa azt.

Az „incel” jelenség árnyéka

A dokumentumfilmben szakértők is megszólalnak, akik rámutatnak: Kohberger esetében az „incel” jelenség is lehetséges háttér. Az incel az angol involuntary celibate rövidítése, olyan férfiakat jelöl, akik akaratuk ellenére cölibátusban élnek, és emiatt frusztrációt, gyakran gyűlöletet éreznek a nők iránt. Egyes incel közösségek online terei tele vannak erőszakos, nőgyűlölő tartalmakkal. Leírni is groteszk és szerencsétlen módon nevetséges: közösségek…

Kohberger állítólag rajongással figyelte Elliot Rodgert, a 2014-es Santa Barbara-i mészárlás elkövetőjét, aki hat ember életét oltotta ki, majd öngyilkosságot követett el. Rodger kiáltványa és cselekedetei az incel- és a manoszféra-szubkultúrára gyakorolt korai hatásként váltak ismertté, sok fiatal férfi számára pedig torz „példaképpé”. A nyomozók éveken át vizsgálták Kohberger motivációit, és úgy vélik, ez az aberrált érdeklődés is szerepet játszhatott.

A közösségi médiában egy rejtélyes figura, „Pappa Rodger” is felbukkant, aki egy több százezres Facebook-csoportban (a csoport a gyilkosság kapcsán próbált hasznos információkat gyűjteni, nyomozni) aktívan posztolt a gyilkosságokról. Sok olyan információt osztott meg, amiről másnak nem lehetett tudomása – csak a nyomozóknak. Profilképe kísértetiesen emlékeztetett Kohbergerre, és amikor a nyomozás szorosabb lett, a felhasználó nyomtalanul eltűnt. Mindez arra enged következtetni, hogy Kohberger talán a saját elfuserált „filmjének” vált főszereplőjévé, amolyan tudathasadásos módon. Elvégre ki nyomozna a saját gyilkossága után?

Mit üzenhet nekünk a történet?

Számomra a dokumentumfilm legfontosabb üzenete kettős. Az első, hogy bármennyire is biztonságosnak tűnik a környezetünk, a veszély mindig ott leselkedhet. Nincs olyan város, egyetem vagy közösség, ahol száz százalékig kizárhatnánk a tragédiát. A második pedig, hogy a közösségi média kétarcú jelenség: miközben közösséget építhet és élményeket oszthatunk meg rajta, ugyanakkor kaput is nyithat a legveszélyesebb emberek felé.

És van még valami, amiről nem szabad megfeledkeznünk: az igazság tiszteletben tartása és a privátszféra védelme. A film világosan megmutatta, milyen morbid és méltatlan volt, hogy a túlélőket, barátokat és szülőket online zaklatták, rágalmazták, sőt gyanúsítgatták – mintha nem lenne elég a veszteség, amit el kellett viselniük. Éppen ezért hatalmas jelentősége van annak, hogy egy olyan globális streamingplatform, mint a Prime, teret adott az érintetteknek, hogy elmondhassák a saját igazságukat, és a történetük végre tisztábban kirajzolódjon.

Érdekes párhuzam, hogy a dokuban felvillantott jelenségek itthon, Magyarországon is érezhetően jelen vannak. Az úgynevezett incel-kultúra sajnos nálunk is felütötte a fejét. Ennek egyik legsötétebb példája a tavalyi, Motherless oldal körül kialakult botrány, amely rámutatott, hogy ezek a közösségek nemcsak külföldi jelenségek, hanem a hazai online térben is veszélyt hordoznak. A Motherless egy cseh oldal, amelyre felnőtt tartalmakat töltöttek fel, közöttük pedig helyet kapott egy különösen torokszorító mappa, a Hunt Her Down (magyarul: „Vadászd le őt”) is. Itt magyar nők képeit osztották meg (gyakran közterületen készített lesifotókat) alatta pedig kegyetlen kommentek jelentek meg, köztük arról fantáziálva, hogyan ölnék meg az ábrázolt nőket.

Ugyanakkor a közösség ereje lehet pozitív is. A Motherless ügy a Reddit nevű fórum kapcsán került előtérbe, és az ezt boncolgató poszt alá pedig olyan sokan kommenteltek, hogy hamar bekerült a médiába is. A hatóságok kibernyomozói nemzetközi együttműködésben, német partnerekkel közösen végül Berlinben elfogták a gyanúsítottat. A film és az esetek kapcsán újra bebizonyosodott, hogy az összefogás és az éberség életeket menthet. Ez is azt mutatja, hogy a digitális tér nemcsak sebezhetőséget hozhat, hanem biztonságot is teremthet – persze csak akkor, ha felelősséggel használjuk.

Mire és kikre emlékezünk?

A sajtóban és a közvéleményben is nagy visszhangot váltott ki Bryan személyének „népszerűsége”. Az ügy kapcsán fontos kiemelni, hogy valójában mindenki az elhunytakra emlékszik, nem egy olyan személyre, aki ilyen ördögi módon vetett véget az életüknek.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Kaylee nővérének beszéde a bíróságon, ami a gyilkosnak szólt. Alivea úgy fogalmazott: „Az igazság Kaylee-ről és Maddie-ről az, hogy kedvesek lettek volna veled. Ha a mindennapok során közeledtél volna hozzájuk, útbaigazítást adtak volna, megköszönték volna a bókot, vagy kínosan nevettek volna, hogy a te szavaid kevésbé legyenek kényelmetlenek számodra. Egy olyan világban, amely elutasított téged, ők irgalmat mutattak volna feléd.” Később azt is hozzátette: „Milyen érzés, hogy ennyi figyelemre van szükséged, hogy valósnak érezd magad? Rettegsz attól, hogy átlagos legyél, igaz? Érzel valamit egyáltalán, vagy pontosan az vagy, amitől mindig is féltél? A semmi.”

Végszó:

Véleményem szerint Alivea beszéde tökéletesen összefoglalja azt, hogy mire fontos emlékeznünk és fókuszálnunk az Idahóban történt gyilkosság kapcsán. Remélhetőleg az általa közvetített üzenet mindenkihez elér globálisan és más szemszögből tekinthetünk erre a fájdalmasan igazságtalan esetre.