Jókislány (Babygirl) – fontos téma, kisiklott megvalósítás

A filmről röviden:

A Jókislány (Babygirl, 2024) Nicole Kidman, Harris Dickinson és Antonio Banderas főszereplésével tavaly mutatkozott be a mozikban, de csak 2025 júliusában vált elérhetővé a Max streamingplatformon. A történet középpontjában Romy (Nicole Kidman) áll – egy robottechnikai vállalat alapítója, aki sikeres, gazdag, kifinomult, és kívülről úgy tűnik, mindene megvan: csinos, elegáns feleség, szerető család, és egy kedves, humoros, megértő férj Jacob személyében (Antonio Banderas). A látszat azonban megtévesztő, mert valami mégis hiányzik az életéből – és ez a hiány a film elején elég gyorsan nyilvánvalóvá válik.

Erős nyitány és törésvonal:

Amennyiben lightosabb kezdést igényelnének a nézők, akkor elképzelhető, hogy nem ez a legideálisabb film egy könnyed mozizáshoz. A nyitójelenet ugyanis intim betekintést ad a házastársak együttlétébe – egy olyan pillanatba, amiről mindannyian azt gondolhatnánk, hogy itt bizony minden rendben van. Ám meglepő fordulat következik: Romy nem valami elégedett, többre vágyik, így elvonul, és erotikus tartalmat kezd nézni, hogy valóban kiteljesedhessen. Ezzel a film azonnal egyértelművé teszi, hogy a házasság testi oldala nem (vagy nem teljességgel) működik.

Elsőre akár úgy is tűnhet, hogy ez egy BDSM-et és alternatív erotikát középpontba helyező történet lesz – valójában ennél mélyebbre akar nyúlni. Romy „kitörései” és szubmisszív megnyilvánulásai arra engednek következtetni, hogy a háttérben mélyen elfojtott, kiaknázatlan oldalak munkálnak benne. Ezek a vágyak és szükségletek talán gyerekkori traumák, talán évek óta elnyomott belső késztetések eredményei – mindenesetre többet akarnak, mint amit a felszín mutat.

Samuel belép a képbe:

Ebbe a helyzetbe érkezik Samuel (Harris Dickinson), Romy új gyakornoka. Első ránézésre minden, csak nem a nő ideálja: szűkszavú, pimasz, szemtelen, és nem is próbál megfelelni. Mégis van benne valami, ami felkelti Romy fantáziáját.

Véleményem szerint Romy és Samuel első interakciója már önmagában szimbolikus. Egy kutya rohan elő a járókelők közül, Romyt pedig megijeszti, Samuel viszont egy süti segítségével lecsillapítja az állatot, miközben azt suttogja neki: „Jókislány!”. Nem erőszakkal, nem fenyegetéssel, hanem egy egyszerű gesztussal „leuralja” a helyzetet – a kutya magától engedelmeskedik.

Ahogy Romy ezt figyeli, a nézővel együtt a következőre asszociálhatunk: van valami Samuelben, ami másoknak kell, és van, aki gondolkodás nélkül átengedné magát ennek a megfejthetetlen dominanciának. Hiába a korkülönbség vagy a teljesen eltérő értékrend, a dinamika már itt megmutatkozik – és innentől kezdve sejthetjük, hogy ez a kapcsolat nem marad ártatlan munkahelyi viszony.

Titkos találkozások következnek – köztük egy emlékezetes, nevetségesnek ható, mégis erotikus jelenet, amikor Samuel egy lepukkant, sötét motelben szó szerint „sarokba állítja” Romyt, és a nő engedelmeskedik. Az első valódi intim együttlétük közben Romy sír – egyfajta ráébredésként arra, hogy most először él meg valami egészen mást. Miközben testileg kiteljesedik, belül érzi, hogy amit tesz, az helytelen.

Dominancia, szabályok, kaotikus helyzetek:

Érdekes módon nem Samuel az, aki elsőként próbálja meg csábítani Romyt – sokkal inkább Romy az, aki belevágyódik ebbe a tiltott, titkos kapcsolódásba. Ugyanakkor a fiatal gyakornok már a kezdetektől egyértelművé teszi: a játékszabályokat itt ő hozza. Határozott, ellentmondást nem tűrő, olykor provokatív viselkedésével mintha azonnal felállítaná a kereteket, amelyek között a kapcsolatuk működhet.

Úgy vélem, ennek egyik legszemléletesebb – és talán legviccesebb, mégis bugyuta – példája az a jelenet, amikor egy bárban Romy tejet kap az asztalához. A kollégái, akik mit sem sejtenek a titkos viszonyról, csodálkozva néznek, Romy pedig hamar rájön, hogy a „rendelést” Samuel intézte. A nő zavarban van, de végül nem tiltakozik – sőt, engedelmeskedik. Ezzel valójában már bele is lépett a „játék” világába, és elfogadta, hogy mostantól más szabályok szerint zajlik az életének egy fontos és szenzitív része.

Miért enged egy középkorú, sikeres, látszólag boldog nő egy ilyen kísértésnek?

Elvégre Romy nem tűnik egy magányos, elhanyagolt asszonynak (és itt a bökkenő, minden mindig csak úgy tűnik): egy sikeres robottechnikai vállalat alapítója, gazdag, csinos, szerető családdal és egy kedves, humoros férjjel az élen. Mégis hiányzik valami – és ezt a hiányt Samuel jelenléte tölti be, legalábbis ideiglenesen. Egy olyan nő számára, aki az élet minden területén irányít, a munkahelyétől kezdve a családjáig, izgalmas és felszabadító élmény lehet, ha valaki más veszi át az irányítást. A korkülönbség, a titkos találkák, a munkahelyi tabu mind felerősítik az adrenalint, és a kockázat önmagában is izgalmassá válik, még akkor is, ha racionálisan tudja, hogy ez hosszú távon romboló lehet.

Samuel nem feltétlenül önmagában vonzó (szerintem ez a tény az, amely ambivalens érzéseket kelthet a nézőkben és amiért a film negatívabb visszajelzéseket is kapott), hanem azért, amit képvisel: a „tiltott gyümölcs” archetípusát, a fiatal, határozott, nyers, pimasz férfit, aki képes előhívni Romyból egy olyan oldalt, amit addig talán saját maga elől is elrejtett. A film ezt a dinamikát ügyesen ábrázolja, bár néhol túlságosan karikírozva, ami miatt egyes jelenetek inkább nevetségesbe hajlanak, mint drámaiba. Mégis, a pszichológiai háttér ott húzódik: ez nem pusztán egy erotikus thriller, hanem egy történet arról, hogyan hozhatnak felszínre emberek olyan vágyakat és oldalakat, amikről addig nem is tudták, hogy bennük rejlenek.

Nem egy „tipikus” korhatáros szerelem képkockáit követhetjük nyomon, ez annál sokkal több. Valószínűleg emiatt még erőteljesebbnek hathat a cselekményszál a furcsa mozzanatok és megnyilvánulások ellenére is.

Vizualitás és ikonikus jelenetek, avagy a „megőrülés”:

A film egyik legerősebb vizuális pillanata kétségkívül a rave party-jelenet. Romy addig soha nem bulizott ilyen helyen, ilyen közegben, mégis Samuellel együtt próbálja átadni magát a káosznak, a zene lüktetésének, és a kontroll elvesztésének. Ez a jelenet mozivásznon különösen látványos, intenzív, szinte hipnotikus élmény – talán a film egyik csúcspontja, számomra legalábbis mindenképpen.

A látványvilág végig erős: a steril, highbrow technológiai környezet, a luxus otthon, a kaotikus rave és a lepukkant motel közötti kontraszt mind erősítik a belső ellentmondásokat Romy életében.

A színészgárda ereje:

Nicole Kidman és Antonio Banderas elképesztő párost alkotnak: Kidman finom eleganciája és rejtett feszültsége, Banderas karizmája és kedvessége tökéletesen kiegészítik egymást. Kettejük közös jelenetei a film egyik fő erőssége. Ami engem illet, Banderas karakterének kapcsán volt egy kis hiányérzetem. Bár tökéletesen láttatta a megtört, csalódott, mégis érteni és megérteni próbáló férj lelkületét, több érzelmi fordulatot, drámai hatást reméltem a részéről.

Harris Dickinson ugyan más karaktert alakít, de nagyon is működik ebben a háromszögben. A fiatal színész természetes játékkal hozza a lázadó, provokatív, elsőre hülye „suhancnak” tűnő figurát, és látszik rajta, hogy komoly jövő állhat előtte színészi karrierjét tekintve.

A végjáték – és a kérdőjel:

A férj végül természetesen rájön a viszonyra. Samuel pedig dühös, mert Romy véget akar vetni a kapcsolatuknak; gyerekesen duzzog, sőt fenyegetőzik. A fiú Romy egy másik beosztottjával is közelebb kerül – ez inkább „kamu” romantikus, revanshoz köthető színezetet kap –, de a legutolsó jelenet mindent felülír.

Jacob, a kedves és megértő férj, a felesége kedvére tesz az ágyban – pont úgy, ahogy korábban Samuel. Konklúzióként tehát arra gondolhatunk, hogy talán új kapuk nyíltak meg a kapcsolatukban. A film ezt egyfajta morbid, gyors „happy endként” kínálja fel. De tényleg az?

Személyes vélemény:

A való életben egy férj (vagy feleség) ritkán reagálna ilyen nyitottsággal egy megcsalásra, súlyosabb változásra. Az abszolút dicséretes (sőt, ez lenne az alap egy egészséges kapcsolódásban), valamint tabudöntögető a film világában, hogy a társunk érdeklődik és komolyan veszi az igényeinket (még egy ilyen helyzetben is, elvégre akárhogy szépítjük, a férjet megcsalták), akár testi, akár pszichés szemszögből közelítjük meg a témát. De ez egy sokkal hosszabb folyamat a realitást tekintve. Hosszabb gyógyulási folyamatot vonhat maga után a megcsalás utáni periódus, és az öntudatra ébredés, valamint a kísérletezés, lelki szegmensek vizsgálata is.

Emellett Romy karakterének talán szüksége lett volna egy önismereti szakaszra – egy olyan „utazásra”, amely során nem egy új partneren keresztül, hanem önállóan fedezi fel, mi is hiányzik az életéből.

Amit Samuellel megélt, megélhette volna egy olyan emberrel is, aki nemcsak testileg, de pszichésen is érti (vagy sokkal jobban megérti, előtérbe helyezi) őt. A film sokszor tette komikussá a helyzeteket, emiatt a komoly társadalmi és lélektani kérdések súlya időnként elveszett. Mindez azért sajnálatos, mert a témában hatalmas lehetőség volt.

Ennek ellenére azt javaslom, hogy a téma iránt érdeklődök mindenképpen nézzék meg a filmet (vagy nézzenek bele), már csak azért is, mert tényleg érdekes és izgalmas egy ilyen szélsőségesnek ható, majd természetessé váló dinamikát követni. Kidman pedig még mindig ott van a szeren, hiszen nem fél az átlagosabbtól eltérő szerepekben megmutatni magát.