Az én történetem - szórólapozás a Tiszának

Szászné Molnár Zsuzsanna írása

Ma Tarjánba mentem vásárolni. Közben szórólapoztam az utcánk egyik oldalán. A buszhoz menet minden postaládába bedobtam két példányt, az egyikre ráírtam:

 "Add tovább. Van remény."

 Az egyik szomszéd pont jött ki a kapun, fiatalember, örült a lapnak. A buszmegállóban elhelyeztem 5 darabot, a padok réseibe passzítva, egyet meg a hirdetőfalon, egy lejárt halottak napi hirdetés nejlontasakjába becsúsztatva. Arra jött a postás, neki is adtam, örült neki.

Mikor beértünk Tarjánba a busszal, megköszöntem a sofőrnek a fuvart és megkérdeztem, hogy adhatok-e neki ilyet. Adhattam. Kérte.

A zöldségeseket megdicsértem, szép az árujuk, sokféle és kedves a kiszolgálás. A vásárlás végén bepakoltam a nyuggerszekérbe és utána megkérdeztem Jucikát (aki régen átvágott, 100 forintokkal többet számolt minden tételre, de aztán év végén kibékültünk, azóta jó barátok vagyunk) - szóval neki is adhattam, és rögtön örülni kezdett, mert az első pont a családi pótlék duplára emelése, mondta, hogy neki már mindjárt az első pont nagyon tetszik.

Ezt hallotta a raktárban a főnöke is, rákérdezett:

 "A TISZA?"

Szóval már képben volt. - Hétvégén fogok átmenni az utca másik oldalára azokhoz, akik most kimaradtak. Meghagyok egy mesterpéldányt, amiről még többet is nyomtathatok. - Hát ennyi, akikkel személyesen beszéltem, azok mosolyogva vették át, örültek.