A magyar média kettős arca: propaganda, áldozatszerep és a bizalomválság

Egy ország, két valóság. Ez nem egy Orwell-regény alcíme, hanem a mai Magyarország médiaviszonyainak tökéletes leírása. Egy társadalom, amely ugyanazt a nyelvet beszéli, melynek közös a történelme, amelyben mindenki tudja, hogy mit jelent a magyar tenger, amely olyan emberekből áll, akik jobban hasonlítanak egymásra, mint amennyire különböznek egymástól - mégis kétféleképpen látja a világot. Ez pedig nagyrészt a médiának köszönhető. 

Az egyik oldal szerint az ország jobban teljesít, a nemzet erősödik, a migráció az ördögtől való, és a kritikus hangok mind a "hazaárulók", "brüsszeli ügynökök", vagy "liberális értelmiségiek" csoportjához tartoznak. A másik oldal szerint a szabadság napjai meg vannak számlálva, a magát függetlennek valló sajtó el van lehetetlenítve, az ország pedig lejtmenetben van, és csak a külföldi figyelem és a morális ellenállás mentheti meg.

Két világ. Két narratíva. Egy közös valóság helyett egyre inkább párhuzamos igazságok – és mindeközben egy mély, kollektív bizalomválság, amely aláássa a társadalom egész mentális immunrendszerét.

A Fidesz-kormány médiapolitikája nem titkolt célokat követ: egységes narratíva, centralizált tartalom, teljes kontroll. A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) létrehozásával a kormányzat gyakorlatilag ipari szintre emelte a médiabefolyásolást. Több száz médium: országos napilapok, vidéki újságok, tévécsatornák, rádiók és online portálok működnek egy ernyő alatt, egy irányból érkező vezényszavak alapján.

A hírek szerkesztése már nem újságírói felelősség, hanem politikai megrendelés kérdése. Az Origo, a Magyar Nemzet, a TV2 vagy a Hír TV mind ugyanazt a szellemi modellt követik: a kormány intézkedéseinek kritikátlan dicsérete, az ellenzék és a „külső ellenségek” démonizálása.

A közmédia, amelynek alkotmányos feladata lenne a kiegyensúlyozott, közérdekű tájékoztatás, egyre inkább a hatalom meghosszabbított keze. Az M1 híradói inkább hasonlítanak kampányvideókra, mintsem hírforrásokra. A fontos, de kényelmetlen események elhallgatása, a félelemkeltő szófordulatok, a megvágott, manipulált képsorok mind egy célt szolgálnak: fenntartani a központilag megalkotott valóságot.

És természetesen a Mediaworksről sem felejtkezhetünk el, hiszen különösen nagy hatással van a vidéki tájékozódásra, ami eddig a Fidesz kormány társadalmi felhatalmazásának és támogatóbázisának számított. A helyi hírek közé ügyesen becsempészett kormányzati narratívák fokozatosan kiszorítják a kritikus gondolkodást – hiszen ha minden forrás ugyanazt mondja, miért is kételkednénk?

A propaganda hatása: mit tesz az emberi lélekkel?

A propaganda nem egyszerűen információtorzítás, hanem pszichológiai fegyver. Az emberi agy természeténél fogva hajlik az egyszerű narratívák elfogadására. A félelemkeltés, a „mi és ők” típusú megosztás, az ismétléses üzenetátadás (lásd Goebbels elve: „elégszer ismételve minden hazugság igazsággá válik”) nemcsak viselkedést, de személyiséget is formál.

A társadalomkutatók szerint a hosszú távú propaganda hatására csökken a kritikai gondolkodás, nő az intolerancia, és kialakul egy kollektív identitás-alapú harc. Ez nem pusztán ideológiai megosztottság, hanem lelki meghasadás: az emberek valóban másként kezdik érzékelni a valóságot.

Az eredmény? A másik oldal már nem vitapartner, hanem fenyegetés. A diskurzus helyét a gyűlölet, a vita helyét a megbélyegzés, a párbeszéd helyét a propaganda veszi át. Ez nemcsak a demokráciát, hanem a társadalmi kohéziót is teljességgel szétveri.

De nem lenne korrekt azt állítani, hogy a probléma kizárólag a jobboldali média sajátja. Az ellenzéki sajtó – különösen a 444, a Telex, a Partizán – gyakran hivatkozik elnyomottságára. És ez nem teljesen alaptalan: az állami hirdetésekből és támogatásokból való kizárás, az információhoz való hozzáférés korlátozása, a politikai nyomásgyakorlás mind valódi jelenségek.

Ám az állandó áldozati szerep, az elnyomott zsurnaliszták romantizálása és az önkritika hiánya ugyanolyan káros, mint a kormányoldali cenzúra. Egy valóban független sajtónak nemcsak a kormánnyal, hanem önmagával is őszintének kell lennie.

Ezt példázza a Partizán-botrány is, amikor Gulyás Márton egy adásban Aranyosi Péter humoristát kérdezte. Aranyosi úgy fogalmazott:

"’82-ben volt, azt hiszem a Csillagok háborúja, amikor én láttam, amikor már én láttam Miskolcon a Petőfi moziban, ahol, ha az első három sorba ültél, akkor tetves lettél a film végére”. 

Gulyás erre megkérdezte, miért, amire a humorista azt felelte: "Hát mert ott csak a dakoták ültek, és mindenki tetűs volt, hát ilyen egyszerű."

Gulyás nem állította meg, a beszélgetés végén „élvezetesnek” is nevezte az interjút.

A Roma Értelmiségi Műhely alapítója, Lukács Adorján élő adásban próbálta számon kérni Gulyást, szimbolikusan „elhozva a dakotákat” a nézőtér első sorából. Gulyás azonban nem adott teret a kritikának, és nem vállalt felelősséget. A baloldali média, amely előszeretettel hirdet erkölcsi fölényt, itt kudarcot vallott a saját értékeivel szemben.

Egy háború, ahol a sajtó már nem híd, hanem harctér

A magyar média mára nem a társadalmi párbeszéd platformja, hanem politikai harctérré avanzsálódott. Közben a civil társadalom, a „közönség” egyre megosztottabbá válik:

Az egyik fele vakon bízik abban, amit az állami média mond, és minden kritikát „liberális hazugságnak” tart.

A másik fele mindent zsigerből elutasít, ami kritikaként a jobb oldalról elhangzik, miközben saját buborékába zárkózva él – ahol az „igazság” kizárólag a Telex vagy a 444 szavai szerint létezik.

Az információmegerősítő torzítás (confirmation bias) miatt mindenki azt keresi, ami az ő nézeteit igazolja. A valóság? Az egyre távolibb fogalom. És ez veszélyes, mert ahol nincs közös valóság, ott nincs közös ország sem.

A média nem lehet csak eszköz. A média felelősség. Küldetés. Tükör. És ha ez a tükör csak azt mutatja, amit látni akarunk, akkor már nem tükör, hanem egy saját valóságfilter. Az igazán független, bátor és értelmes újságírás nem hajol meg semmilyen lobbiérdek előtt, nem hízeleg politiusoknak, nem favorizál, hanem kérdez, összefüggéseket keres, kritikát fogalmaz meg – és először saját magával szemben is.

A magyar média jövője azon múlik, hogy lesznek-e olyan hangok, amelyek:

- nem dőlnek be sem a hatalmi, sem a morális gőgnek;

- képesek tényeket és nem érzelmi reflexeket közvetíteni;

- nem eszközök, hanem iránytűk akarnak lenni.

Mert ha nem lesz ilyen média, akkor nemcsak a hírek fognak hazudni. Hanem lassan mi magunk is elfelejtjük, hogyan néz ki az igazság. És abban az országban, ahol az igazság többé nem közös, ott már nemcsak a politika, hanem az emberség is darabokra hullik.