A magyar állatvédelem helyzetéről szubjektíven

Alább Bíróné Cseh Éva cikke, amit alább változtatás nélküli formátumban közlünk.

Azért, hogy érthető legyen, miért írom ezt az értekezést, engedjetek meg pár szót magamról, legfőképpen persze állatvédelmi tevékenységemről. Mindig volt kutyám kisebb megszakításokkal. Befogadott, örökbefogadott kutyáim voltak életem első felében, majd egy véletlennek köszönhetően megismertem a mudi fajtát és tenyésztőtől vásároltam egy mudi kölyköt, aki életem kutyája lett és általa elköteleződtem a fajta mellett, amely akkoriban még kevéssé ismert és kislétszámú fajtának számított.

2006-ban az Illatos úti gyepmesteri telepre bekerült egy mudi. A mudisok összefogásának köszönhetően ki tudtuk hozni onnan és találtunk gazdát neki. Ekkor kezdtünk szervezetten, de még civil összefogásban mudikat menteni. Sajnos egyre gyakrabban kerestek minket, egyre több lett a gazdátlan, segítségre szoruló mudi fajtájú kutya.

2009-ben jött az ötlet, hogy alapítsunk egyesületet, amely 2 év múltán fogadhat adó 1% felajánlásokat, ezzel könnyítve a fajtamentés anyagi terheit. A megalakult Mudi Fajtamentő Egyesület alelnökévé választott a tagság.

Ezáltal tanultam bele az állatmentés jogi és gyakorlati részébe.

Nem tudom megszámolni, hány gazdakereső ideiglenes kutya fordult meg nálam az elmúlt évek alatt. Száznál biztosan több. Jelenleg is van nálam 2 gazdakereső és 1 örökbefogadott mudi. Ezeket a kutyákat chipelve, oltva, ivartalanítva, testi-lelki betegségükből kigyógyítva adtuk gondosan kiválasztott, elkötelezett, szerető gazdákhoz. Szerencsére rengeteg támogatónknak köszönhetően mindezek anyagi finanszírozása nem volt probléma sosem.

Közben kitanultam a gyakorlatban a kutyakiképzést és a viselkedésterápiába is mélyen belekóstoltam, bár ez utóbbiban nem lettem elég profi. Elvégeztem egy kutyakiképző tanfolyamot és sikeresen levizsgáztam jó eredménnyel. Egy nagyobb kihagyás kivételével továbbra is folytattam az ideiglenes befogadást a fent leírtak szerint.

Nem alapítottunk menhelyt, mert a működtetéséhez nem tudtuk volna megteremteni az anyagi forrásokat és úgy gondoltuk, lesz ami lesz alapon, felelőtlenül nem vághatunk bele. Sajnos látható, hogy sokan bizony így kezdik és amikor elkezdenek apadni a források vagy megváltoznak a körülmények, rájuk dől az egész. Ezért mi sokszor mondunk nemet egy-egy kérésre, mert csak annyi kutyáról gondoskodunk ideiglenes befogadóink által, amennyit felelősen vállalni tudunk. Emiatt sokan támadtak minket.

így jutottam el 2024-ig, megtapasztalva az állatmentés emberi oldalát, jót és rosszat egyaránt, az emberi butaságot, a primitív hozzáállást, az állatok bántalmazását, elhanyagolását, de persze találkoztam jólelkű, segítőkész, tájékozott, okos emberekkel is, és kötöttem életre szóló barátságokat.

Ezután új tapasztalatok következtek, melyek újabb lelki sebeket okoztak. Rá kellett jönnöm, hogy a menhelyeken sem minden szép és jó. Előfordul, hogy jónak tartott, istenített emberek valójában képtelenek megfelelően gondoskodni azokról az állatokról, akikért felelősséget vállaltak. Azt nem mindig tudhatjuk, eleve gonoszak-e vagy valahol félresiklott a dolog. De ne szaladjunk ennyire előre! Minden esetre ezeknek az embereknek sok esetben falaz a hatóság, különféle érdekek mentén, de támogatják, sőt mentegetik önkéntesek, akik nem tudják vagy nem akarják felismerni, hogy az illető folytatólagosan állatkínzást követ el. Amikor felhívják erre a figyelmét, természetesen mindig előáll valami elfogadhatónak látszó magyarázattal és jólelkű emberek hisznek neki, tovább támogatják önkéntes munkával, adományokkal. Nyilván ők is azt gondolják vagy egyenesen hisznek abban, hogy az állatoknak segítenek. De sokszor sajnos csak a problémákat görgetik tovább, odázzák el.

"Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik."

Az idézetet Mahatma Ghandinak tulajdonítják, de nincs rá bizonyíték, hogy valóban ő mondta vagy írta volna. Azért én hajlamos vagyok elhinni, hogy tőle származik, és mélységesen egyetértek vele.

Magyarország, a magyar nép igen rosszul áll etekintetben, nem tagadhatjuk.

Miről is szól valójában az, amit állatvédelemnek hívunk? Rólunk, emberekről.

Hiszen az állatokkal való bánásmód tükrözi egy ember személyiségét. Az érző lényekkel való közösségvállalás, az empátia személyiségünk meghatározó része, egy segítő, összetartó közösség veleje. Másrészt tudományos kutatások eredményei bizonyítják, hogy aki állatokat kínoz, nagy eséllyel az emberekkel is rosszul bánik és bűntudat nélkül képes embert ölni. A gyerekkori állatkínzók pedig nagy eséllyel lesznek felnőttként gyilkosok.

Ezért hihetetlenül fontos a gyerekek ezirányú nevelése, divatos szóval élve az érzékenyítés egészen pici kortól.

A cikk folytatása itt olvasható.