Jelen kutatásomban egy napjainkban egyre inkább aktuális és felértékelődő kérdéskört vizsgálok; a kínai befolyást a közel-keleti térségben. A vizsgálat módszertanát illetően elsőként a Közel-Kelet fogalmi lehatárolására teszek kísérletet, így elsősorban a gazdasági és politikai relevanciát illetően a klasszikus buzan-i terminológiát követve a közel-keleti térség alatt a jelen kutatásban elsősorban az Öböl-menti regionális biztonsági szubkomplexumot, illetve az ún. Levantei szubkomplexumot értem, a Maghreb-régiót nem vizsgálom, ugyanis véleményem szerint- illetve ahogy az reményeim szerint a továbbiakban is bizonyítást nyer- ez a térség a kínai befolyás értékelésében, sem gazdasági, sem pedig politikai értelemben nem releváns, a kirajzolódó folyamatok és mintázatok teljes mértékben interpretálhatók a fent nevezett két szubkomplexum vonatkozásában.

Véleményem szerint a jelen kor eseményei nem érthetők meg a múlt alapos tanulmányozása és ismerete nélkül, ezért a továbbiakban egy rövid történeti áttekintés segítségével vázolom fel a kínai-közel-keleti kapcsolatokat. 

 Selyemutak: az ókortól napjainkig

A térség relevanciája Kína számára egészen az ókorig nyúlik vissza, hiszen a kínai kereskedők már az i.e. 2. században a Közel-Kelet érintésén keresztül eljutottak Európába, és a kapcsolat elsősorban a selyem, illetve a különböző selyemtermékek kereskedelmén alapult, amely biztosította ezen termékek áramlását az európai kontinensre, másrészt a különböző drágakövek és ékszerek, valamint nagy mennyiségű nemesfém pedig Kínába vándorolt, a köztes kereskedelemből pedig a közel-keleti régió is rendkívüli mértékben profitált. Az Ázsiát, Európát, valamint Észak-Afrikát összekötő Selyemút valójában nem egy út volt, hanem összefüggő utak sokasága, amely Kínán, illetve Belső-Ázsián keresztül bizonyos nyúlványokkal egészen Perzsia déli részein, az észak-eurázsiai sztyeppéken, valamint a Hindusokon át terjedt; hozzájárulva a kontinensek közötti technológiatranszferhez, -gondoljunk csak a kínai papírra vagy akár a puskaporra- illetve a nagyfokú tőkeakkumulációhoz, amely egyesek szerint hozzájárult a kapitalizmus kialakulásához (Balding, 2017).

A kapcsolatok dinamikájában a modern történelemben az első jelentősebb változást a Kínában 1978-ban meghirdetett gazdasági reformok jelentették, -ami egyfajta kínai sajátosságú átmenetet jelentett a kapitalizmus, illetve a tervgazdaság között- amelyek rendkívüli mértékben megnövelték a kínai gazdaság energiaigényét, legfőképpen a kőolaj-fogyasztás növekedett drasztikus mértékben, ez pedig szinte törvényszerűen eredményezte a multilaterális gazdasági kapcsolatok fejlődését a térség, különösen az Öböl-menti államok (GCC) országaival (Liu, 2016).

A kínai külpolitika sajátosságait rendkívül jól mintázta az 1955-ös bandungi konferencia, ahol a 29 résztvevő állam, illetve Kína lerakta egy új, a két hidegháborús hatalmi blokktól különálló politikai, illetve egyfajta gazdasági kooperáció alapjait. A közel-keleti térség államaival ezt követően dinamikus fejlődésnek indultak a kapcsolatok, elsőként 1971-ben Iránnal és Kuvaittal, majd 1981-ben Ománnal, az Egyesült Arab Emírségekkel 1984-ben, Katarral 1988-ban, majd az ezt követő évben Bahreinnel, míg az Öböl-menti államokkal utolsóként 1990-ben Szaúd-Arábiával emelkedtek a legfelsőbb szintekre a formális diplomáciai kapcsolatok (Karasik, 2016).

A politikai kapcsolatok javulásával párhuzamosan emelkedett a kereskedés volumene is, amely ráadásul rendkívüli dinamikát mutatott; amíg a 2000-res években a kínai, illetve az Öböl-menti országok közötti kereskedelem nagyjából 10 milliárd dollárra volt tehető, addig alig másfél évtizeddel később több mint a tízszeresére, 115 milliárd dollárra bővült 2016-ra, míg 2020-ban ez az érték pedig már több, mint 160 milliárd dollár volt, így Peking egyértelműen a GCC-államok legfontosabb kereskedelmi partnerévé vált (Gao, 2018).

2013-ban az újonnan megválasztott kínai elnök Xi Jinping megfogalmazta vízióját a Kína által vezetett modernkori selyemútról, amely az elnök elképzelései szerint nagy mértékben támogatja az ázsiai infrastruktúra fejlesztését, és ezáltal biztosítaná Peking regionális befolyását a térségre. A kínaiak által előterjesztett „Egy út, egy övezet kezdeményezés” (The Belt and Road Initiative, BRI) valójában egyáltalán nem újkeletű jelenség, hiszen a hidegháború vége után számos kísérlet történt a szárazföldi Selyemút újraélesztésére, azonban a gyakorlati megvalósítást átmenetileg számos különböző tényező akadályozta. A BRI egyértelműen a 21. századi gyorsan változó világrendre történő kínai válaszként értelmezhető, ezen interpretációban a gazdasági súlypont a korábbi nyugati központból Keletre tevődik át, amelyet az ázsiai országok és különösen Kína mind egyre nagyobb részesedése a globális GDP-ből egyaránt igazol. A projekt 2013-as indulása óta már több mint 1000 milliárd dollárt költöttek Ázsia-szerte különféle projektekre, amelyek elsődlegesen a különböző infrastrukturális beruházásokhoz -mint kikötők, az energia és csővezetékek, az út- és a vasúthálózatok fejlesztéséhez- kötődnek, amelyek révén Kína stratégiai előnyökhöz juthat az adott térségben, például megkönnyítik, hogy a kínai áruk gyorsabban eljuthassanak az új piacokra, illetve az energiaszektorba történő beruházások révén is állandó függést keletkeztetnek a kínai gazdasággal, amelyet pedig a kínaiak a gazdasági befolyás erősítésére használhatnak fel (Balding, 2017; Duarte & Xing, 2018). 

A kínai külpolitika közel-keleti alapelvei

A fentiekből láthatjuk, hogy Kína érdeklődése a közel-keleti térség iránt elsődlegesen gazdasági indíttatású; a rendkívüli mértékben növekvő kínai gazdaságnak szüksége van nyersanyagokra, illetve az iparnak nagy mértékben kőolajra, így a szűken vett Közel-Kelet térsége (Irán és a GCC-államok) egyértelműen felértékelődött Kína számára, a térség államainak pedig nagy szüksége van a beáramló kínai forrásokra, illetve a működőtőke-beruházásokra (FDI).

Mindazonáltal ebből kifolyólag a pusztán gazdasági kérdések, illetve a kínai külpolitika sajátosságai lehetővé teszik a felek számára, hogy egy kölcsönös tiszteleten és egymás mellett élésen alapuló kapcsolatot hozzanak létre, amely mindössze a prosperitás és a kölcsönös gazdasági fejlődés céljaira összpontosít; Kína pedig egyfajta semleges pozíciót vehet fel, hiszen nem avatkozik be a térség országainak belügyeibe, sem Irán, illetve Szaúd-Arábia valamint a GCC-államok politikájába, ez pedig kétségkívül vonzó alternatívát jelenthet a korábbi amerikai tapasztalatokhoz képest, így a térség államai, illetve Kína érdekei között meglehetősen sok a közös keresztmetszet. A továbbiakban igyekszem felvázolni azon kínai külpolitikai alapelveket, amelyeket az elmúlt évtizedekben jelentős konzisztencia és kontinuitás jellemzett, és amely a szakirodalom szerint alapvetően négy meghatározó alapelv mentén vázolható fel (Liangxiang, 2022):

Kölcsönös tisztelet az eltérő kultúrák között

A kínai kultúra hagyományaitól egyáltalán nem idegen a civilizációk közötti kölcsönös tiszteleten alapuló, békés egymás mellett élés, hiszen a kínai civilizáció rendkívül inkluzív és hajlandó folyamatosan tanulni más kultúráktól. A történelem során az iszlám világ és Kína kapcsolatát jórészt a kölcsönös előnyökön alapuló békés egymás mellett élés jellemezte, míg a Nyugat és az iszlám világ között a kapcsolatot sajnos számos véres és kölcsönös sérelmekkel terhelt konfliktus befolyásolta. A kínai selyemút útvonalán elhelyezkedő közel-keleti államok élvezték annak pozitív externáliáit, a technológia és tudástranszfer jelentette fejlődés pedig rendkívüli mértékben hozzájárult a térség gazdasági és kulturális fejlődéséhez egyaránt (Duarte & Xing, 2018).

Napjainkban számos olyan tényező figyelhető meg az iszlám világ és a Nyugat kapcsolatának relációjában, amely megnehezíti az együttműködést; sokan érzik úgy a muszlimok részéről, hogy a terrorizmus és az iszlám vallás kérdéseit összemossák, illetve adott esetben szándékosan félreértelmezik, illetve a közel-keleti, főként amerikai intervenciókat követő kegyetlenkedések, (lásd Abu Ghraib, Guantanamo) illetve a különböző Korán-égetések, valamint például a Charlie Hebdo által készített Mohamed Prófétát ábrázoló karikatúrák egyaránt nehezítik a békés egymás mellett élést. Ezzel szemben Kínában ilyen jelenségeket nem tapasztalhatunk, a kínai vezetés többször is nyomatékosan kijelentette, hogy a nemzetközi terrorizmust, valamint a vallási kérdéseket teljesen külön kategóriának tekinti, így a közel-keleti országok számára ez is rendkívül vonzó alternatívát jelenthet, hiszen úgy érezhetik, hogy a kínaiak nagyfokú toleranciát és megértést tanúsítanak az iszlám virág iránt.

Tartózkodás a beavatkozástól

A kínai külpolitika egyik legalapvetőbb elvei közé sorolható az államok szuverenitásának tiszteletben tartása, illetve ebből következően a be nem avatkozás elvének maradéktalan alkalmazása, ez pedig meglehetősen nagy mértékben felértékeli a kínai külpolitikát a közel-keleti döntéshozók szemében, különösen a korábbi nyugati, intervenciós tapasztalatok fényében.

Kínának ez a fajta külpolitikai hozzáállása lehetővé tette, hogy egyfajta semleges, közvetítői szerepet is betölthessen, ugyanis a Közel-Kelet két hatalmi tömbje vezetőinek tekintett Iránnal, illetve Szaúd-Arábiával is rendkívül jó kapcsolatokat ápoltak, illetve ami különösen fontos, hogy az adott országok belügyeiket illető kérdéseket illetően, saját döntési szférájukba tartozó cselekmények vonatkozásában nem emeltek kifogást, amely rendkívüli kontrasztot jelentett például az USA-val szemben, amely a különböző humanitárius és emberi jogi kérdésekben sorozatos aggályait fejezte ki a közel-keleti országok, különösen Szaúd-Arábia és Irán politikájával kapcsolatban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Kína ignoráns volna a humanitárius kríziseket illetően, ugyanis Kína többször és hangsúlyosan nyilvánvalóvá tette, hogy ellenezi többek között az iraki, líbiai, illetve a szíriai nyugati intervenciókat, azok ugyanis a kínai álláspont szerint a beavatkozások negatív externáliái rendkívüli mértékben hozzájárulnak az általános emberi jogi és humanitárius helyzet romlásához (Karasik, 2016).

Igazságosság és jóhiszeműség

Az igazságosság és a jóhiszeműség régóta sarokkövét képezik a kínai külpolitikai gondolkodásnak, ennek Kína Közel-Kelet politikájában talán a legkézenfekvőbb példája a palesztin-izraeli kérdés kezelése; a kínai álláspont szerint az elsődleges cél, azaz a békés egymás mellett élés elérése érdekében feltétlenül szükséges a békéhez mint kívánt állapothoz történő eljutást egyfajta folyamatként értelmezni, a békefolyamat során pedig az aktoroknak egymás felé egységesen igazságosnak és jóhiszeműséget tanúsítónak kell lenniük. Xi Jinping 2016 januárjában, az Arab Liga előtt elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy a tartós béke csak úgy érhető el, ha közelítjük egymáshoz az álláspontjainkat, mindazonáltal ezen álláspontoknak a megfelelő alapértékeken kell nyugodniuk; a kínai elnök szerint ugyanis az igazságosság és a jóhiszeműség elveinek gyakorlati alkalmazása nélkül a béke nem lesz sem tartós, sem szívélyes és egyfajta „hideg békét” eredményez. Ezzel szemben amennyiben igazságossággal és jóhiszeműséggel viseltetünk egymás iránt lehetőségünk nyílik elkerülni a történelmi igazságtalanságokból fakadó konfliktusokat (Xi Jinping, 2016).

Fejlődés és fejlesztés

A nyugati percepciók a Közel-Keletet illetően a biztonsági helyzetet alapvetően különböző problémaforrásokkal azonosítják; a nemzetközi terrorizmus, az iszlám fundamentalizmusból következő modernizációs hiányosságok vagy akár a demokrácia hiánya. A megoldást pedig a biztonság kemény, katonai értelmezéseiben látják, a 90-es évektől megfigyelhető, a liberalizmusból levezethető ún. demokrácia-export is ezt a fajta gondolkodásmódot igazolja, a különböző fegyveres intervenciók pedig szintén ezt a fajta biztonságértelmezést igazolják.

A kínai gondolkodás azonban alapvetően eltér a nyugati biztonságpercepcióktól; a kínai álláspont szerint a régiós biztonsági problémák elsődleges katalizátora a különböző fejlettségi mutatók tekintetében történő elmaradottság; a megoldás pedig a katonai beavatkozással történő rendteremtéssel szemben a fejlesztés, elsősorban gazdasági fókusszal. Xi Jinping kínai elnök egyik 2016-os beszédében a közel-keleti biztonsági helyzet kulcskérdésének a nagy volumenű fejlesztések hiányát nevezte meg, olyan beruházásokét, amelyek hozzájárulhatnak fiatalok millióinak életkörülményeinek a javításához, az általános életszínvonal-emelkedés pedig hozzájárul az erőszak, illetve a fundamentalista terrorizmus visszaszorításához. A közel-keleti BRI projektek nagy része ezért kiemelten a munkanélküliséget csökkentő beruházásokat tartalmaz (Xi Jinping, 2016).

Új dinamika a Kína-Közel-Kelet kapcsolatokban

Politikai kapcsolatok

A fentiekből láthattuk, hogy Kína -ellentétben például az USA-val, aki a szaúdi-iráni konfliktusban egyaránt oldalt választott- ahelyett, hogy egyik vagy másik oldal mögé állna be, a térség minden államával szívélyes kapcsolatot ápol és igyekszik a hosszútávú partnerséget elmélyíteni.

Ennek eszközei az ún. átfogó stratégiai megállapodások, amelyek számos területen tartalmaznak szorosabb együttműködési lehetőségeket; Kína pedig a Közel-Kelet szinte összes országával kötött ilyen átfogó stratégiai megállapodásokat, Szaúd-Arábiával 2008-ban, Egyiptommal, Katarral, illetve Algériával 2014-ben, Jordániával 2015-ben, Marokkóval 2016-ban, 2018-ban pedig Ománnal és Kuvaittal. Nem csak arab államokkal kötöttek azonban megállapodásokat, az átfogó stratégiai megállapodást Iránnal 2016-ban írták alá, amit ráadásul 2021-ben tovább bővítették egy közel 25 éves megállapodással; ennek keretében a kínaiak vállalták, hogy 400 milliárd dolláros beruházási csomaggal támogatják az iráni infrastruktúra fejlesztését, a különösen a logisztikai és az energia szektorba történő kínai befektetésekkel pedig elősegítik az iráni technológiai színvonal emelését (Eslami, Kemie, 2023).

Az újradefiniált kínai-közel-keleti kapcsolatok dinamikájának emelkedését jelzi többek között a kínai magas kormányzati tisztségviselők egyre sűrűbb közel-keleti látogatása; Xi Jinping 2016-os közel-keleti körútja alkalmával meglátogatta többek között Szaúd-Arábiát, Egyiptomot, illetve Iránt, 2018-ban pedig az Emirátusokban járt, ezzel párhuzamosan pedig több vezető közel-keleti politikus, mint például az egyiptomi Abdel Fattah al-Sisi, Salman bin Abdulaziz Al-Saud szaúdi uralkodó, illetve a trónörökös Mohammed Bin Salman koronaherceg, valamint Hassan Roháni iráni elnök is több ízben jártak Kínában.

Gazdasági kapcsolatok

A kínai szuperhatalmi ambíciók egyik fontos állomásaként a Közel-Kelet is kiemelt jelentőséggel bír, a 2013-as indulása óta a BRI jelentős diverzifikáción esett át, amelynek az elsődleges fókuszát az energia intenzív beruházások jelentik, amelyet elsődlegesen az óriási kínai energiaigény hajt, a közel-keleti országok pedig jelentős hányadot képviselnek a kínai kőolaj importból; 2018-ban a Szaúd-Arábiából, Irakból, Iránból, Ománból, illetve Kuvaitból származó importmennyiség a kínai import közel 50%-át tette ki, így kijelenthető, hogy a Közel-Kelet Kína egyik legfontosabb energia-ellátó térségévé lépett elő. (Subhan Husain, Sahide, 2022).

Fontos azonban megjegyezni, hogy habár az energiaimport egy rendkívül hangsúlyos eleme a kínai-közel-keleti gazdasági kapcsolatoknak, mára számos egyéb területen is jelentős diverzifikáció figyelhető meg; számos közel-keleti infrastrukturális beruházásban játszottak kulcsszerepet a kínai vállalatok, többek között Egyiptomban, Törökországban Iránban és még Izraelben is épültek kínai segítséggel modern vas- és úthálózatok, illetve egyéb infrastrukturális projektek keretében megvalósuló beruházások Szaúd-Arábián, Jordánián és Ománon át Kuvaitig a Közel-Kelet szinte minden országában.

Ezen beruházások fedezetére a BRI keretein belül a kínaiak reminbi, azaz jüan elszámolású banki központokat hoztak létre Katarban, illetve az Emirátusokban is, illetve Szaúd-Arábia, Jordánia, Omán, Kuvait, Egyiptom, valamint Irán vezetésével megalapították az Ázsiai Infrastrukturális és Beruházási Bankot (AIIB), amely deklarált célja a térségben lévő beruházások finanszírozásának támogatása.

Megállapítható tehát hogy a kínai gazdaság nagymértékben támaszkodik a közel-keleti országok erőforrásaira, amely elsődlegesen a kőolaj importját jelenti, azonban számos egyéb beruházásban is aktív résztvevők a kínai vállalatok, amelyek a BRI révén további megrendelésekre számíthatnak, ezzel is egyfajta katalizátorként szolgálva a kínai ambícióknak. A térség államai számára pedig rendkívüli forrásbőséget jelentenek a kínai beruházások, az újonnan formálódó jüan alapú elszámolás pedig további mozgásteret jelent a korábbi dollár-alapú szisztémával szemben, ráadásul a politikai elvárások iránt sem kell aggódniuk, így kézenfekvő a további elköteleződés a kínai gazdaság felé.

Összegzés

A kutatás fókuszában a szűken vett közel-keleti térségben -amely elsődlegesen a buzan-i terminológia szerinti Öböl-menti, illetve a levantei szubkomplexumot jelenti- jelenlévő és egyre erősödő kínai befolyást vizsgáltam.

Az első fejezetben a történelmi távlatokba helyezve megállapítást nyert, hogy a 2013-as BRI tulajdonképpen nem előzmények nélküli, hiszen a kínai-közel-keleti kapcsolatok sok évszázados, évezredes múltra nyúlnak vissza, a térség államai pedig a közvetítő szerepük jellegéből adódóan profitáltak a különböző kultúrák interakciójából, a kölcsönös tudás- és technológiatranszfer hozzájárult a kölcsönös fejlődéshez.

A modern kori kapcsolatok dinamikájában a változást elsősorban a Kínában az 1970-es években, a Teng által fémjelzett gazdasági nyitás jelentette, amely a kínai gazdaság részéről folyamatos energiaigényt implikált, így a kínai külpolitika fókuszába azon térségek kerültek, ahol ezen kapcsolatokból következően a kínai érdekek elhelyezkedtek, és ez alapvetően napjainkban is helytálló.

A kínai külpolitika alapelvei tulajdonképpen a 70-es évek óta állandók és alapvetően négy területet érdemes kiemelni; a különböző kultúrák között jelenlévő kölcsönös tisztelet, a be nem avatkozás elve, az igazságosság és a jóhiszeműség mentén történő nemzetközi kapcsolatok, valamint a kölcsönös fejlődés és fejlesztés jelentik a kínai politika sarokköveit napjainkban is.

A politikai kapcsolatokban a Közel-Kelet Nyugattal szembeni, sokszor konfliktusokkal és sérelmekkel terhelt kapcsolatához képest a kínai kapcsolatok pragmatikusak és a főként a gazdasági fókusz következtében a humanitárius, illetve emberi jogi kérdések sem hangsúlyosak a felek között; ezt a fajta problémamentes kapcsolatot jelzi a kínai vezetők, illetve a közel-keleti régió országai között történő sűrű találkozások.

A gazdasági vonatkozásban megállapítható, hogy a kapcsolat dinamikáját elsősorban a magas kínai energiaigény jelenti, a kínai kőolaj-import közel felét a közel-keleti régió adja, azonban napjainkban a BRI-nek és a fejlődő kapcsolatok pozitív externáliáiként jelentkező hatásoknak köszönhetően ez a gazdasági kapcsolat diverzifikációját is jelenti, a kínai vállalatok számos iparágban jelen vannak a térségben, és a pénzügyi életben is jelentős mozgások tapasztalhatók, így a jövőben ez a gazdasági kapcsolatok további erősödését vetíti előre.

Összességében megállapítható, hogy a Közel-keleti térség Kína számára jelentős mértékben felértékelődött, az amerikai befolyás gyengülésével párhuzamosan pedig számos új lehetőséget is teremtett, azonban az új dinamika egyáltalán nem eredményez változást a kínai külpolitikában, amely hűen a korábbi évtizedek hagyományaihoz, pragmatikusan, de az évtizedes hagyományokhoz hasonlóan, rendkívül konzekvensen viszonyul mind a politikai, mind pedig a gazdasági kapcsolatokhoz, amelyek minden részes fél számára kedvező feltételeket teremtenek.

Felhasznált irodalom

Balding, C. (2017). Can China afford its belt and road? Bloomberg Opinion. Retrieved on December 2021, from https://www.bloomberg.com/opinion/articles/2017-05-17/can-china-afford-its-belt-and-road Megtekintve: 2023.03.15.

Duarte, P., & Xing, L. (2018). Conclusion: The One Belt One Road in the politics of fear and hope., Mapping China’s ‘One Belt One Road’ Initiative

Eslami, Mohammad, Kemie Joel Anthony, China–Iran’s 25-Year Deal: The Implication for the Belt and Road Initiative and Joint Comprehensive Plan of Action (JCPOA), The Palgrave Handbook of Globalization with Chinese Characteristics, pp. 575-589

Gao, Haithong. “Beyond Energy: The Future of China-GCC Economic Ties. The Arab Gulf States Institute in Washington” (2018). Available online at http://agsiw. org/beyond-energy-the-future-of-china-gcc-economic-ties/. Megtekintve: 2023.03.15.

Husain, Andi Subhan, Sahide Ahmad, China’s Business and Politics in the Middle East: Energy Security Approach, International Journal of Multicultural and Multireligious Understanding, Vol 9 Issue 11, 2022 november

In L. Xing (Ed.), Mapping China’s One Belt One Road Initiative (pp. 279–289). Palgrave.

Israsena-Pichitkanjanakul, Vorachai, China’s Foreign Policy in the Middle East and the Position of the GCC States, China's Economic and Political Presence in the Middle East and South Asia, pp. 74-89

Karasik, “The GCC’s New Affair with China”. Middle East Institute Policy Focus Series, MEI Policy Focus 6 (2016), p. 2.

Liangxiang, Jin. China and the Middle East: New Dynamics but Consistent Policy, Changing Security Paradigm in West Asia, Routledge, 2022, pp. 131-141

Liu, Z, “Historical Evolution of Relationship between China and the Gulf Region”. Journal of Middle Eastern and Islamic Studies (In Asia), 10(1), (2016) p. 1.

See, “Declaration of Action on China-Arab States Cooperation under the Belt and Road Initiative”, China-Arab States Cooperation Forum July 13, 2018 at http://www.chinaarabcf.org/chn/lthyjwx/bzjhy/dbjbzjhy/ t1577010.htm.

Xi Jinping, “Work Together for a Bright Future of China-Arab Relations”, Cairo, January 21, 2016. Full text can be accessed at the emabsssy of China in UK website at http://www.chinese-embassy.org.uk/eng/zgyw/t1335484. html Megtekintve:2023.03.16.