A katonai függetlenség határai – mit üzen a Ruszin-Szendi-ügy a magyar honvédelemről?

A katonai szakmaiság határai – egy bizottsági ülés tanulságai

A Honvédelmi és Rendészeti Bizottság mai, zárt ülésén napirendre került egy olyan ügy, amely túlmutat az érintett személyén, és lényegében a magyar katonai vezetés szakmai autonómiájának határait feszegeti.

A célkeresztben a Magyar Honvédség volt parancsnoka, Ruszin-Szendi Romulusz, akit informális vádak értek: a NATO fórumain képviselt állítólagos „más vélemény”, valamint diplomáciai protokollban használt szimbolikus gesztusok miatt.

A kérdés nem az, hogy volt-e eltérő álláspont – ilyen egy szövetségi rendszerben természetes. Hanem az, hogy mi történik egy olyan országban, ahol a katonai szakvélemény nem illeszkedik tökéletesen a kormányzati narratívába?

Mi a probléma valójában?

• A katonai parancsnoki kar szerepe nem politikai engedelmesség, hanem stratégiai professzionalizmus.
• A vezérkari főnök feladata nem a kormányzati kommunikáció visszhangozása, hanem a valós hadműveleti, nemzetbiztonsági és szövetségi viszonyok szakmai értékelése.
• Egy NATO-tagállamban a szövetségi fórumokon való részvétel nem pártpolitikai aktus, hanem szakmai együttműködés.
• A szimbolikus diplomácia – például nemzeti köszöntések használata – a protokoll része, nem nemzetbiztonsági kockázat.
• Az egyes gesztusok politikai alapú félremagyarázása szakmai szempontból megalapozatlan.

Ha ezek a gesztusok bűnösnek minősülnek, akkor a diplomáciai mozgástér szűnik meg.

Az eljárás maga kérdőjelezi meg a demokratikus normákat

A volt parancsnokot nem hívták meg a róla szóló zárt ülésre. Ez nem csupán eljárási hiba, hanem az átlátható, védekezésre lehetőséget biztosító elvek teljes figyelmen kívül hagyása.

Ilyen légkörben még a puszta gyanú is stigmatizál, miközben a bizonyítékok teljesen hiányoznak.

Tágabb következmények – miért fontos ez az ügy?

Ez az eset három szinten is riasztó:

1. Katonai oldalról:

Ha a vezérkar tagjai nem mernek szakmai alapú kritikát megfogalmazni, akkor a döntéshozatal stratégiai minősége csökken. A hadsereg nem lehet csupán végrehajtó mechanizmus – szakmai visszacsatolás nélkül a politikai döntések kockázatai nőnek.

2. Szövetségi viszonylatban:

A NATO nem homogén politikai testület, hanem eltérő érdekrendszerek együttműködése. Ha egy tagállam belső politikai harcok célpontjává teszi katonai képviselőjét, az alááshatja az ország megbízhatóságát a szövetségi struktúrában.

3. Hazai közéleti szinten:

Amikor egy katonai vezető eltérő szakmai véleménye karaktergyilkosság tárgyává válik, akkor az egész rendszer üzenete világos: „Ne gondolkodj, hajts végre.” Ez nemzeti biztonsági szempontból hosszú távon is veszélyes.

A tét: szakmaiság vagy lojalitás alapján működő honvédelem?

Ha a véleménykülönbség egyenlő az árulással, akkor elvész a kritikus gondolkodás lehetősége a parancsnoki szinteken. Márpedig a nemzeti védelem akkor működik hatékonyan, ha képes alkalmazkodni a valóság változásaihoz – nem csak egy politikai narratívához.

Záró gondolatként:

Ez az ügy nem egy emberről, hanem egy intézmény működéséről szól. És ha most nem tesszük fel a kérdést: hol a határ a lojalitás és a szakmai felelősségvállalás között, akkor a jövőben bármely katonai vezető potenciális vádlottá válhat pusztán azért, mert a realitásokat merte képviselni.

A magyar honvédelem jövője nem a lojalitáson, hanem a professzionalizmuson múlik.